Átéltem azt, amire - tudat alatt - régen vártam. Sokat jégkorongozunk a fiammal együtt, nézzük amikor Ő játszik egyedül, utána "elemzünk". Persze ezek csak afféle egyszerű beszélgetések, de a hatásuk mégis elemzésekké emelhetik őket.
Egyszerű, de nagyszerű dolog történt. A 16 éves kamasz, aki mindnekinél jobb akar lenni vagy annak látszani, az értékmérő nála szinte csak a gól, ordító gólhelyzetben állt a kapussal szemben, de nem ellőtte, hanem felnézett, és meglátta a nála talán kicsit fiatalabb csapattársát, - felnőttekkel játszottak együtt - átadta a korongot, így a srác bődületes gólt lőhetett az üres kapuba. Nem lehet ezt leírni - vagy le lehet, csak én képtelen vagyok rá -, hogy átélhesse az olvasó is azt, amit ilyenkor egy szülő átélhet. Nyilvánvalóan az akkori körülmények, a család élethelyzetének ismerete segítené ezt, de nem írok regényt. Elég az hozzá, hogy olyan, hosszú ideig el nem múló élmény volt ez, ami még most is elérzékenyít. Azt hozzá kell tennem, hogy utána megdícsértük és az a különös, hogy a cselekvését a játék irányította, Ő gólt szeretett volna lőni, de úgy látta, hogy ez a biztosabb! Aztán beszélgettünk alázatról, játékintelligenciáról, ezek jelentőségét én óriási dolognak tartom. Egy dolgon szomorkodott, hogy a csapattársai közül kevesen gratuláltak neki is, pedig a pályán mindenki érezte a helyzet nagyszerűségét. No, hát ezért (is) kellett beszégetnünk alázatról és játékintelligenciáról.